Zdenek Adamec

2003. március hatodikának kora reggelén a prágai buszpályaudvar vécés nénijével folytatott beszélgetés volt az utolsó alkalom, hogy Zdenek kinyitotta a száját. Onnan aztán hátizsákjával gyalog tette meg azt a 2-3 kilométer utat a Vencel tér irányába. Enyhén felhős égbolt, mínusz egy fok. Képek repülnek felé: Humpolec, magas, kék ég, néma házak, sok zöld, a földszinti lakás, anya és apa. Képek a pelhrimovi technikai középiskolából, a főtér kutakkal és erkélyekkel, csupa hazugság, túl szép hogy igaz legyen. Képek az utolsó buszutazásról, az erdő még egyszer megnyílik, hogy Zdnenek Adamec visszanézhessen és búcsút vegyen a dombok közé zárt Humpolectől – talán ez az ok, amiért senki sem akart ott lakni, a messze nézés hiánya. Egy könnyű szellő fújja a reggeli fagyot Zdenek Adamec bélelt kabátján keresztül, amikor ő fellép a Nemzeti Múzeum lépcsőire, hogy rövid és éles fájdalmak közepette kioltsa saját életét. A kezében rózsaszín vödröt tart, benne 5 liter benzin, tető nincs, nem érdekli, hogy kilötyög. A hátizsákjában, amit most letesz, megbújik a búcsúlevél. A tartalma megtalálható az interneten, a szenvedés értelemért kiált. Leönti magát benzinnel, felmászik egy szűk párkányra, négy méterrel alatta a Sony, Olympus és McDonald’s neoncsövei, amelyek egy órával az alkonyat után még mindig világítanak. Megerősítik az elhatározásában, helyesen cselekszik. Szomorú nap a Cseh Köztársaság számára.