Letette a fésűt a főhajszobrász, aki ötven év alatt egyszer sem vágott hajat – Bodnár György 50 év után köszönt el a Szegedi Nemzeti Színháztól

Pontosan ötvenévnyi munka után márciusban végleg nyugdíjba vonult Bodnár György, a Szegedi Nemzeti Színház főfodrásza. Fél évszázad alatt egyszer sem gördült fel a függöny nélküle, olykor pedig maga is fellépett is világot jelentő deszkákon. Letette a fésűt, de emlékét még sokáig őrzik kollégái, fényképe pedig évtizedekig ott lóg majd a falon, az örökös mesterek között.

– Életemben egyszer sem vágtam hajat – árulja el Bodnár György, a Szegedi Nemzeti Színház ötven év után nyugdíjba ment főfodrásza, aki nem mindennapi hajkoronákat készített sok neves művésznek az évtizedek alatt, később pedig a sminkelés mesterségét is kitanulta. A világot jelentő deszkákat is megismerte, fél évszázad alatt számtalan mellékszerepre is meghívták, volt püspök és kurtizán, de vezetett műsort több helyi tévében is. A szegedi társulattal pedig bejárta fél Európát.

– Gyerekkorom óta imádtam a színházat. Akkoriban húsz forint volt egy jegy, én mindig az egyes páholyba kértem, mert szerettem volna minél közelebbről látni a művészeket, hogy megfigyelhessem, milyen a hajuk, a maszkjuk – teszi hozzá. Iskolában nem szeretett tanulni, csak az élettől. Minden vágya az volt, hogy színházi fodrász lehessen. 1971. március 1-jén, mindössze 17 évesen bekopogtatott az akkori színi direktorhoz, Lendvai Ferenchez, hogy ezt neki is elmondja.

– Felvettek, hatszáz forint volt az első fizetésem, a szakma minden fortélyát itt lestem el a régi mesterektől. A színházi fodrásznak a legfontosabb tudása, hogy jól tudjon fésülni, az ollót nyugodtan el is felejtheti. A kórussal kezdtem, azután évek alatt eljutottam oda, hogy a főszereplők haját is én fésülhettem. A hosszú évek alatt megtanultam, nem elég jól forgatni a fésűt, jó színházi fodrász csak abból lehet, aki teljes szívéből tudja szeretni a szakmát és a színházat is – mondja. De nemcsak ő szerette meg mindezt, őt is hamar megszerették.

– Dajka Margit vitt be először a női öltözőbe, hogy befonjam a haját. Akkoriban ez még nem volt természetes, először nem is szívesen láttak, később pedig már nem akartak kiengedni, annyira megszerettek.
Én is ragaszkodtam a falakhoz, a deszkákhoz, a művészekhez, ahhoz a különleges világhoz, amit színháznak hívnak. Nekem egész életemben ez volt mindenem. Számomra a színház jelentette a családot, a társat, a szeretőt, az otthont, a kalandot, az izgalmat és a megnyugvást is – avat be.

A teljes cikk a Szeged.hu oldalán olvasható.