Király Attila: Minden, amit hozzáteszek a darabhoz, az innen, Szegedről gyökerezik

A szegedi kötődésű színművészt a nagy visszatéréséről, Szegedről és természetesen édesapjáról, Király Leventéről is kérdeztük. A Szeged.hu interjúja.

– Különleges koprodukció ez a bemutató a tatabányai és a szegedi színház között. Hogy találtak egymásra? 

– A színházak koprodukcióra kaptak támogatást, Crespo Rodrigo, a tatabányai színház igazgatója, ahol én tag vagyok, és Barnák Laci szegedi főigazgató találták meg egymást. Engem pedig Rodrigo kért fel, mire mondtam, hogy borzasztó szívesen. Tatabányán már elkészült az előadás, és lejátszottuk, onnan jött át a díszlet, most újítják fel a dorozsmai műhelyben. Nekem az a dolgom, hogy a tatabányai előadás képeit, amik még futnak a fejemben, eldobjam, és színpadra állítsam a darabot Szegeden, az itteni színészekkel, táncosokkal. Nem ragaszkodom a játékhoz, a koreográfiához viszont igen, mert tudom, hogy működik. Persze, ha van valakinek jobb ötlete, elfogadom. 

– Más átfedések is vannak a két előadás közt, nem csak ön és a díszlet, ami Bátonyi György munkája. Hiszen mindkét helyen Papp Janó tervezte a jelmezeket. 

– Így van, és Guelmino Sanyi a dramaturg, Gulyás Levente írta át a zenét és jön vezényelni is, Fülöp Dani mellé. Nyilván hasonló lesz az előadás, és mégis más. Muszáj, hogy a színészek a sajátjuknak érezzék, mert így válik a személyes ügyükké. 

– Nehezebb a feladat, ha rendezőként koreografál is?

– Máskor is, ha rendeztem, én koreografáltam, szóval megoldom. Tatabányán Németh Gábor volt az asszisztensem, ő a barátom, aki operaházi táncos volt. Itt Jónás Dzsenifer Éva segíti a munkámat. 

– Mindeközben Tatabányán is játszik?

– Tatabányán is, és Orlai Tibi produkcióiban is játszom, ami alapjában a pesti Belvárosi Színházat jelenti, ám rendszeresen utazunk, vagyis innen megyek próbák után Komlóra, Bajára, Szolnokra, Komáromba. Közben Érden lakom, van két pici lányom, négy és fél, illetve hét évesek, ők még nagyon hiányolnak, úgyhogy most a feleségem egyedül tolja az egészet, ez szerintem számára a legmegterhelőbb. A nagylányaimnak már annyira nem hiányzom.

– Volt már ilyen sűrű időszak az életében?

– Volt, 1999 és 2004 között, amikor éppen Szegeden voltam színész, és akkor játszottam Pesten, közben Zalaegerszegen koreografáltam. De 25 évvel fiatalabb voltam, nem volt egyetlen gyerekem sem, nem tartoztam felelősséggel másik ember iránt. Ez most más, elsősorban apának gondolom magam, másodsorban színházi embernek.

– Azt nyilatkozta, érzelmes ember, rendezőként is érzelmeket akar átadni. Hogyan?

– Erősen rajta vagyok, és abszolút befogadó közegre találok a színészekben. Ha az ember színházat csinál, akkor általában érdemes elgondolkodni, műfajtól függetlenül, hogy akar-e valamit közölni a világgal. Szerintem ezzel a darabbal arról lehet és érdemes beszélni, hogy mindannyian vágyunk a szerelemre. Szeretni és szeretve lenni jó. 

– Lesz-e valami speciálisan szegedi dolog ebben a darabban?

– Még az is lehet. Fellengzősen hangozhat, de ez a színház, a nagy elődök és nyilván legeslegelsősorban apukám erősen befolyásolták az egész világlátásomat és a színházhoz való hozzáállásomat. Ahogyan ő állt a színházhoz, az engem mindenképpen erőteljesen lökött valamilyen irányba, pedig messze nem vagyok olyan, mint ő. Sem tehetségileg, sem hozzáállásban, sem akaratban. Nem is akarok úgy színész lenni, mint ahogy ő, mert arra nem vagyok képes, az nekem nem adatott. Vagyis minden, amit hozzáteszek a darabhoz, az innen, Szegedről gyökerezik. Kifejezetten zavarban is voltam, amikor ilyen minőségemben bejöttem ebbe az épületbe, hiszen még színészként is zavarban voltam, amikor először itt megjelentem. Aztán az ember hozzászokik, de az első pillanat az mindenképpen a beszart óvodásé.

– Mert a Király Leventének a fia?

– Mert a Király Leventének a fia. Egyszer a Vígszínházban próbáltam egy nagy szerepet, egy kolléga állt mellettem és kérdezte, mi bajom. Mondom, annyira izgulok. Azt mondta: figyelj, Atti, csodálatos vagy, mi kéne még? Mondtam, az, hogy azt gondoljam, ezt az apám se tudta volna jobban, de ezt én soha életemben nem fogom gondolni. És a kollégám sem tudott rá mit mondani. Mert szerintem apukám vitathatatlan nagyság a mi szakmánkban. Ezzel én soha nem fogok tudni igazán megküzdeni. Már elengedtem ezt, nincsenek álmatlan éjszakáim, de ez mindig mindenben befolyásol.

A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.