Ha a gyertya kialudt, a jelzőláng akkor is égni fog

Lehet, hogy az opera nem a legnagyobb népszerűségnek örvendő műfaj manapság, de az operák között a Bohémélet nagy eséllyel szerepelne a toplistán. Puccini darabja 125 évet élt már meg a közönség előtt, sikerének alapjául meg szokták nevezni a könnyedebb, légiesebb, fülbemászó dallamait, valamint történetének hétköznapiságát, kézzelfoghatóságát. Szóval, ez az a mű, amivel nem lehet nagyon félrenyúlni, pláne ha a cél nem más, mint az operát amúgy kerülők megnyerése, tetszésük elnyerése.

Tudjuk, azonban hogy önmagában egy jól megírt ritmus, egy eltalált libretto manapság nem elég a győzelemhez. Napjainkban, a nézők figyelmét lekötni hatalmas feladat, ami még az 1800-as években elegendő volt, ma már poros, a mai kor nézőjének eseménytelen, ingerszegény, és unalmas. Nincs más hátra, két lehetőség van, feláldozni egy-egy nézőt az operaszentély oltárán estéről estére, vagy haladni a korral és versenybe szállni, olyan operák színre vitelével, ahol értik és érzik a mai kor közönségét, mint ahogy teszik a Szegedi Nemzeti Színházban mai napon bemutatott Bohémélet esetében is.

Göttinger Pál a rendező úgy tűnik nagyon is érti feladatának súlyát, érti a jelent, és nem akar egy múzeumot a színpadra vinni, báb énekesekkel, akik csak kijönnek eléneklik az áriát, lépnek egyet és vége a jelenetnek. Mesterien építi fel a recitativokat, ezen nagyon sok áll, vagy bukik, ezen múlhat az ária átütése, és Göttinger Pálnak nem remegett meg a keze, gyakorlottan megalapozza velük az áriák hatását. Nem érezzük darabosnak, megvan benne a történetmesélés áramlása, olyannyira, hogy a mai kor embere is követni tudja a fonalat, tudja figyelni az eseményeket.

Ugyanakkor a rendező érdeme még nem elég ahhoz, hogy megértsük a cselekményt. Sokszor idegen nyelveken énekelnek az operákban, ilyenkor feliratozzák, ezzel nem gördül akadály az értelmezés elé, ám ha magyar szöveget kapunk, általában rögtön megnehezedik a dolgunk. Egyetlen megoldás, ha önszorgalomból olvasgatjuk a darab librettoját. Lássuk be, manapság nem rohangálnak az emberek operák szövegkönyvével a hónuk alatt, és nagy százalékban akkor sem fognak, ha beesnek a nézőtérre munka után egy laza operára.

Tötös Roland és Szélpál Szilveszter, Rodolfo, valamint Marcello megtestesítőjeként igazán példaértékűen hozták ki a maximumot szerepük szövegének érthetőségéből, esetükben mindent pontosan lehetett tudni, látni, érezni, és természetesen ami azért csak a legfontosabb, hallani. 

A teljes kritika a KultZóna oldalán olvasgató.

>>> Fotó: KultZóna / Bába-Nutter Noémi