Gyermekszereptől az aranydiplomáig: így lett Rácz Tibor a Szegedi Nemzeti Színház örökös csillaga

A jeles alkalomból beszélgetésre hívtuk: mesélt a füstös kulisszák világáról, a kaszárnya csöndjében megríkatott katonákról, gimnáziumi szerelemről, takarásban hullatott könnyekről. Arról, hogyan lett a szenes pincéből induló kisfiúból a Szegedi Nemzeti Színház egyik legragyogóbb csillaga.

Csaknem hét és fél évtizeddel ezelőtt kezdődött Rácz Tibor színészi pályája. Negyedik életévét sem töltötte még be, amikor 1951 tavaszán először lépett a reflektorfénybe a Szegedi Nemzeti Színház nagyszínpadán. Szülei a teátrum művészei voltak, ők vitték el élete első szereplőválogatására, ahol a Pillangókisasszony operába kerestek gyerekszereplőt. Édesanyja Suzukit énekelte az előadásban. A családi história szerint a kis Tibike jól ráérezhetett a válogatás sorsdöntő jelentőségére, ugyanis legendásan csúnyán nézett minden versenytársára, gyakorlatilag szemmel verte a konkurenciát. 

Óvodásként a rivaldafényben 

– Végül is a Pillangókisasszony több mint negyven előadást ért meg, abból huszonhármat én játszottam. Anyukám mindig ott állt a takarásban, ő jelzett, hogy meddig kell maradnom, és mikor szaladhatok ki hozzá – idézte fel. 

Nem sokkal később második színészi feladatát a Bánk bán operában kapta. Szüleivel és bátyjával együtt szerepelt a produkcióban, amely szintén közönségsiker lett, sokáig műsoron tartották. Olyannyira, hogy a darabban édesanyját alakító Moldován Stefánia színművésznő egy idő után megkérte Rácz Tibort, hogy a saját lábán menjen be a színpadra, mert már nem bírta karjaiban bevinni. 

Első szöveges szerepét hatévesen kapta, még olvasni sem tudott. 

– Ádám Ottó rendezte a Mákvirágok című darabot. Barsy Bélának kellett azt mondanom, hogy „takarodj innen, mert lerúglak a garádicson”, aztán köpnöm kellett egy nagyot. Nyílt színi tapsot kaptam. Ezt az előadást felvittük aztán Budapestre is, édesapám kísért el. Emlékszem, óriási dolog volt ez számomra: a szállodában úgy is mutattam be, mint a kísérőmet, nem mint édesapámat – idézte fel mosolyogva a Dömötör-életműdíjas színművész, aki immár a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja.

Izzott a művészet: füst a folyosókon, szénkupacok a pincében

Ahogy fogalmazott, nagyon más volt a szegedi színház pályakezdése idején. A folyosókon még lehetett dohányozni, az épület elrendezése is teljesen más volt: az emeletek száma fele, az öltözők belmagassága a duplája volt a mai állapotnak.

– Ami most a büfé, az régen a szenes pince volt. Gyerekként én ott még szénkupacokon ugráltam, ugyanis szénnel fűtöttek. Nem véletlen, hogy leégett a színház 1883-ban, ’86-ban nyitott ki újra. A művészbejáró mindkét oldalán egy-egy pad volt, a sarkon hatalmas fa állt, a növényzetet pedig úgy hagyták meg, hogy a színházi dolgozókat kívülről eltakarták a bokrok – mesélte. Azt is felidézte, hogy annak idején a Szegedi Nemzeti Színháznak volt saját óvodája is, ő maga is odajárt. 

– A színházi büfé akkoriban a mostani portától nem messze üzemelt, hatalmas volt. Ott tanultam meg sakkozni és ultizni is. Emlékszem, Szalma Ferenc operaénekes saját készítésű pörgettyűivel is szívesen játszott mindenki – folytatta.  

Arra is kitért, hogy 1958-ban, Vaszy Viktor idejében még évadonként ötszáz előadást játszottak, plusz körülbelül 75 tájelőadást. 

– A színészek megítélése is nagyon más volt hajdanán. Emlékszem, Lendvay Ferenc volt az igazgató (1969–1971 között, a szerk.), és egyszer megkérdezte Török Vera színésznőt, hogy „maga kijár a piacra? Szatyorral?”. Mikor meghallotta, hogy igen a válasz, közölte, hogy megemeli a fizetését, csak küldjön maga helyett mást a piacra bevásárolni – mesélte mosolyogva. 

A kaszárnya csöndjében ért művésszé 

A Radnóti Gimnázium elvégzése után Rácz Tibor a Színház- és Filmművészeti Főiskolára felvételizett, de először a második, aztán a harmadik rostán esett ki. 

– Utána elvittek katonának két évre, először Nagykanizsára, aztán Pécsre, ahol bejárt a laktanyába Haumann Péter. Végül ő készített fel a főiskolára. Egy este, amikor a többiek már aludtak, odamentem az ablakhoz, és Radnóti Hetedik eclogáját szavaltam el nagyon halkan. Kiderült, hogy többen mégsem aludtak, mert hallottam a szipogásukat – mesélte. 

A katonaság után már tárt karokkal fogadták a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Békés András osztályába került, mellette mesterei között említette Kerényi Imrét és Montágh Imrét. A tárgyak közül a balett és az orosz volt a két fő mumus számára, emellett érdekességként azt is megemlítette, hogy francia tanára Gyarmati Fanni, Radnóti özvegye volt. 

A főiskola alatt játszott a Nemzeti Színházban – mások mellett Törőcsik Marival – és az Operettszínházban is. Kedves emlékei között idézte fel a Színészek–Újságírók Rangadójának (SZÚR) mérkőzéseit, ahol többek között Bujtor Istvánnal és Németh Sándorral egy csapatban, ellenfélként pedig Thékes István és Knézy Jenő ellen rúgta a bőrt a Népstadionban több mint 80 ezer néző előtt. 

A főiskola első évében Hegedűs D. Gézával lakott egy szobában, majd költöznie kellett, ugyanis 1972-ben házasságot kötött Fekete Gizivel. 

– Mi voltunk az első házaspár, akik saját szobát kaptunk a kollégiumban, a Vas utca 2/C-ben – fűzte hozzá. 

A teljes interjú a Délmagyar.hu oldalon olvasható.

>>> Fotó: Török János